Electronic Beats, 2012, Budapest. Ismerőseim körében amennyire csekély, internetes fórumokon annál konkrétabb érdeklődés mutatkozott az idei Electronic Beats program iránt. Nem vitás, a line-up (Modeselektor, Nicolas Jaar, Junior Boys, Mostly Robot, Volkova Sisters) igencsak vonzóan csengett a haladó elektronikus zene rajongói füleinek; nem csoda hát, hogy az összes jegy elkelt. Nagymértékben nyomta magasba az esemény színvonalát a fesztivál helyszíne, a Millenáris Teátrum is, amely mind az akusztika, mind a befogadóképesség szempontjából optimális választásnak bizonyult: a hangzás minősége megközelítette a csillagos ötös szintjét, a küzdőtéren pedig pont annyi hely volt, hogy nem kellett attól tartani, hogy egy vállökéstől kiborul a kezemben lévő sör fele.
Tarsolyomban egy, a fesztivál előestéjén nyert jeggyel, elindultam a budai éjszakába. Mire bejutottam, a Volkova Sisters és a Mostly Robot előadása már rég lement, a két performansz közötti szüneteket viszont kortárs elekto zenékkel töltötték ki. Az ilyen stílust én "kult-elektrónak" szoktam hívni, amiből következtetni lehet a célközönségre: a mainstream-ben utazókat nyugton hagyva, olyan füleknek szól, akik dallamos, különlegesbe hajló, kissé ínyenc műfajokat kedvelnek, s ez meglátszik a közönség viselkedésmorálján, öltözékén is (a hipsztereket most hagyjuk). A közönséget pásztázva beigazolódni látszott az elméletem, melyet örömmel konstatáltam magamban: jó helyen vagyok!
A szünetet kitöltő alapozó zenék után a Junior Boys jött a sorban. Szintetizátor-effektekkel bolondított, ütemes dallamaik már az első perctől megkapóak voltak: táncra buzdítottak még úgy is, hogy negyedmagammal figyeltem a történéseket. A Too Young kezdő akkordjaira szinte egyszerre morajlott fel a tömeg, be is indult a buli. A számok jól szóltak és amcsi nagyképűsködésnek se láttuk nyomát. Személyes élményként éltem meg, hogy nem csak nekem jött át ennyire az egész, ritkán tapasztalok hasonlót. Épp ezért kicsit sajnáltam, hogy a kanadai fiúk szűk egy óra után levonultak a színpadról - táncoltathattak volna még egy kicsit.
A következő fellépő, Nicolas Jaar megadta a koncertkezdés módját: vagy negyed órán keresztül húzott minket az instrumentális intrójával, ami aztán folytatódott tovább a soron következő számokban, végül a katarzist is meghagyta másnak. A szaxofon játék futurisztikus betétei és a vizuált teljessé avanzsáló, türkiz színű fények ugyan megtették hatásukat (a kettő kombója egy galaktikus élményre hajazott), mégsem volt egész az előadás. Beindult egy szám, vártam, hogy jöjjön a csúcs, mire majd mindenki csápol, de nem jött, otthon maradt. Nagy kár. Nico zenéjéhez egyébként is kissé elkötelezettnek kell lenni, nem árt hozzá némi elvontság, ezzel nincs is gond, most viszont kifejezetten hiányoltam a Mi Mujerhez hasonló pulzáló számokat.
Talán az est leginkább várt fellépője volt a Modeselektor, akiket a buli előtt nem ismertem különösebben, de be kell vallanom, annak ellenére, hogy nem fantáziadús a zenéjük, az est fénypontjává léptek elő. Az első számok után a duó egyik tagja, Gernot partikész állapotra küldött bennünket: párnákat repített be a közönség soraiba. Míg fejünk fölött csak úgy suhantak az időközben cafatokká amortizálódott párnafoszlányok, jött a Pretentious Friends Oh no!-ja (ó, igen!), aztán a Black Block késztetett szigorú lépkedésre. Ezek voltak az utolsó számok, amiket hallottam, ugyanis a műsor háromnegyedénél lelkiismeretem hívó szavának eleget téve elindultam hazafelé a Teátrumból: 5 órával később, reggel 8-kor volt még egy kötelező előadásom a suliban. Korai tipli ide vagy oda, így is köszi az élményt, Electronic Beats! Jövőre megint találkozunk!
