Gyerekkori jó barátommal a VOLT nyitónapjának előestéjén beszélgetünk: ki kellene nézni megint a Lőverekbe. Már olyan régen voltunk, alig emlékszem a VOLT-os életérzésre. 2004 óta öt éven keresztül minden évben Sopronban fesztiváloztunk, odavoltunk a kezdetben még valóban családias hangulatáért. Az első öt évet viszont 5 (cimborám esetében 2) év szünet követte. A programot böngészve hamar elvetjük az ötletet: nincs egyetlen olyan nagy név, akitől eldobnánk az agyunkat - a napijegyért kért tizenegy ezrest meg főleg nem. Ráadásul ezen az extratrendivé vált fesztiválon lassan már annyian megfordulnak, hogy hely hiányában magam sem tudok megfordulni a saját tengelyem körül. A témázgatás után aztán így morfondírozom: ennyire begyöpösödtünk volna? Az nem lehet. Világéletemben odavoltam/voltunk a zenéért, adoráltam a helyeket, ahol két cintányért összeütnek. Nos, jobban belemélyedve a szerdai nap programjába, mégis találok kellemesen hangzó neveket, az esti headliner pedig az a pókfejű Skrillex, akinek a negyedik dimenzióba repítő bulijáról épp tegnap tudósított egy spanyol ismerősöm, meglepően pozitív hangnemben. Sikerül magam meggyőzni, másnap délelőtt újra megkeresem Andrást: menjünk el. Oké. Irány Sopron!
A soproni vasútállomásra érkezve taxira vadászunk, de ehhez roppant szerencsétlenül szúrunk ki két lányzót. Bár a fesztiválhelyszínre való taxizáshoz megfelelnek, ha még 5 perccel tovább kell hallgatnom a csillogó intelligenciáról tanúskodó retorikájukat, valószínűleg gondolkodás nélkül katapultálok az anyósülésről.
A kempingbe délután öt körül érkezünk, hamar körbejárjuk a helyszínt, korán van még és dögmeleg, egy teraszról azonban már masszívan pattognak a dnb ütemek. Ha korábban járnánk most az időben, én is beállnék ikszelni, de a szoknya, amit viselek, nem a legkényelmesebb viselet ehhez. A Supernem játszik a Nagyszínpadon, meggyőző az előadásuk, és azok számára is élvezhető a show, akik nincsenek tisztában a munkásságukkal. A K-k-k-kétszer kivételével nem érezni Papp Szabi dadogását, a Rendőrsztori még ma is zseniálisan szól, a RocknRoll megszállottját alig ismerem fel, az újabb dalokat (Tudományos-fantasztikus, Hova megy ki) pedig élőben is úgy kapjuk, mintha csak az MR2 Petőfi Rádiót bömböltetnénk. A színpadra (is) tűző nap ellenére a srácokon fikarcnyi jele sem mutatkozik a kényelmetlenségnek, bombaként robbannak minden számkezdésnél, nekem meg olyan abszurd gondolatom támad, hogy Szabi túláradó energiáit akár áramtermelésre is lehetne hasznosítani.
A Magashegyi Underground eggyel arrébb, az MR2 Színpadon kezd, odavándorlunk hát. Két éve, a Pannónia Fesztiválon láttam őket legutóbb, kimondottan élveztem a fülbemászó dallamokkal, életigenlő kedvvel játszott műsorukat, és ez most sincs másképp. Bocskor Bíborka meg kellemes jelenség, sokat tesz hozzá a hangulathoz, kedves megjegyzései még szerethetőbbé teszik a koncertet: „Képzeljétek, kaptunk 3 percet a szervezőktől, úgyhogy még pont egy szám eljátszására van időnk! Hihetetlen, otthon majd mondok egy imát ezért!”
Estébe nyúlóan sörözünk, lófrálunk, ismerősökbe botlunk, így a HS7-ről félig le is maradunk, csak a koncert második felére érkezünk meg. Műsoruk pár szám után az „elmegy” kategóriára degradálódik: bár még mindig mókás, amikor Szűcs Krisztián variálja a szövegeket („az anyád!” toldalék), érezni valami kötelező jelleget az egészben. Évek óta a Dél-Amerika - Márta - Ez a szerelem - Mikor utoljára láttalak sort játsszák, sajnos variálás nélkül. Gyanítom, továbbra is várhatok arra, amikor az Astoriát, a Taposs a szívement vagy a Jól vant újra játszani fogják.
